avagy élet egy olyan országban, ahol a szervókormány extra az általam használt céges autóban
Már többször gondoltam rá, hogy megírok pár érdekes információt a külföldi életemről, de most először 4,5 hónap után vettem rá magamat, hogy belefogjak egy olyan blogba, aminek talán folytatása sem lesz....
Életem egyik legboldogabb pillanata volt, amikor megtudtam, hogy enyém lett a brazíliai állás. Nem volt ismeretlen számomra a történet, hiszen a 2002-2003as tanévet itt töltöttem kereken 10 éve. Illetve párszor nyaralni is visszajöttem. A nyelvet felsőfokon beszélem, így az sem riasztott vissza. Magánéleti szempontból talán az utolsó pillanat volt egy ilyen döntéshez, hiszen 30 fölött nem hiszem, hogy eljöttem volna szeretett hazámból két bőrönddel új kihívásokat keresni. Így hát mindent hátrahagyva belevágtam ebbe a hatalmas kalandba.
Rögtön Londonban a csatlakozásnál kezdődött az izgalom, hiszen törölték a járatomat műszaki okok miatt, így az éjszakát az AirPort hotelben töltöttem, majd másnap immár a hozzám Londonban csatlakozó olasz kollégákkal folytattam utamat.
Ennyi megpróbáltatás után sokkoló volt európai kis kabátban fél órát várni a reptéren a taxira, olyan fülledt és smogos melegben, amilyet ezelőtt még nem tapasztaltam.
Sao Pauloban nem jártam még, lehet szeretni, vagy gyűlölni is, de mindenképp megér egy misét. Már a befelé taxi úton elkezdett zavarni, hogy szinte sehol egy zöld terület, és ez máig probléma maradt, hiába találkoztam azóta már fákkal is.
A brazil lélek és életstílus egy általam már látott, de meg nem értett csoda. Munka szempontból, főleg, ha az embernek brazilokkal kell dolgoznia talán az egyik legnehezebb hely a földön, ha viszont nyaralni jön akkor a biztonsági faktort kivéve maga a paradicsom. Ezeket a sorokat épp Rióból írom, ahol élni szinte "jutalom", ahogy a repülőn idefelé jövet a mellettem ülő srác fogalmazott, akinek irigylésre méltó óceán partra néző lakása van a Leblonon , (legalábbis ezt mondta).
Február óta lassan kezdem megszokni, hogy minimum 10 perc mire minden reggel megkapom a kedvenc frissen facsart görögdinnye levemet, és ötből négyszer nem tudnak vissza adni 20 reálból, ami átszámítva kb 2200 Ft, mégis annyira tudok örülni neki, hogy bearanyozza a napomat, otthon ezt csak nyáron lehetne, és a szezonja akkor is max 6 hét, itt pedig ezt minden luxus nélkül bármikor megtehetem. Ha eljövök innen, ez mindenképp nagyon fog hiányozni. (Kép)
Mivel a munka sem volt ismeretlen számomra, amit itt vállaltam, tudtam, hogy nem arról fog szólni az életem, hogy amikor csak kedvem támad lelépek a koszos nagyvárosból, hanem szinte oda leszek láncolva, ha tetszik, ha nem.
Minden tény és realitás ismeretében jóval nehezebb minden, mint, ahogy elképzeltem, mégis úgy érzem nagyon jó döntést hoztam, és mindez csak gazdagítja az életemet, nem pedig elvesz belőle.
Mivel a cég tudja, hogy Sao Paulo nem egy egyszerű város, nagyon kitettek magukért és a bérelt lakás, ahol 3an lakunk mindent visz. A két olasz lánnyal nagyon jól elvagyunk, minden félelmem ellenére tökéletes az együtt élés, és mivel nekem a főiskolai évek alatt ez kimaradt, örülök, hogy kijutott nekem egy csajlakás és biztonsági szempontból sem rossz, hogy nem vagyok egyedül.
A társasház olyasmi, mint a filmekben, még a neve is amerikai: Florida Penthouses, és azon az emeleten csak egy lakás van, ahol élünk, így a lift szinte privát. A biztonsági intézkedések egy részről ijesztőek, más részről, szinte áthatolhatatlanok, így otthon nincs mitől félni. A mélygarázshoz nincsen távirányító vagy csöngő, hanem 24 órás portaszolgálat gondoskodik arról fegyveres őrökkel, hogy csak az jusson át a második kapun, aki mellett nem ül senki fegyverrel, hiszen az elsőn is csak regisztrált rendszámmal lehet átmenni. Néha nehezebb hazajutni, mint nálunk bemenni a Parlamentbe. Mindez persze kívülről nézve furcsán hangzik és remélem, hogy anyu és apu ezt a részt kihagyják az olvasasból, de minden túlzás nélkül a világ egyik legveszélyesebb városáról beszélünk, ahol a rablásból adódó halálesetek száma túltesz a világ összes többi helyén és drog miatti leszámolásokban sem utolsó. A múltkor lezárták az egyik bevásárlóközpont fél parkolóját több órára, ahol dolgozom, mert lelőttek egy dílert. Nem véletlenül járnak a magas rangú, illetve jó anyagi körülmények között élő emberek páncélozott autókkal, vagy akár helikopterrel. Reméljük normál emberekkel nem fordul elő gyakran, és ennyi óvintézkedéssel, amiben én élek, talán teljesen elkerülhető a baj.
A mindennapokban általában sokat dolgozom, járok úszni a félemeletre, és néha a kondiba is lemerézkedek a nulladikra, és nagy tervem megtanulni teniszezni, hiszen 2 tenisz és egy kosárpálya is benne van a közös költségben. A többi időt hétköznap vagy késő estig a munkában töltöm, vagy otthon vacsizunk a csajokkal, vagy néha beülünk valahova. SP büszke lehet éttermeire és kocsmáira, hiszem még a sarki bárban is olyan minőségű minden étel, vagy alkohol, mint nálunk a legdrágább helyeken. (Kép: kilátás a teraszról)
Velem az is csak itt fordul elő, hogy elmegyünk szombat éjjel 11kor hulla fáradtan 14 óra munka után egy órára, hogy eszünk valamit, mert persze otthonra nem vettünk semmit, és reggel 7re érünk haza, mert útközben megismerkedtünk pár olasz fiúval, és, hát az italian life itt is több, mint vonzó, főleg, hogy egyikük egy híres olasz fagyizó tulajdonosa volt.
A csajokkal a legjobb itteni barátunk is olasz, mert a brazilokkal maradjunk annyiban, hogy jobb nem nagyon megbízni, persze tisztelet a kivételnek, illetve nem is mozgunk olyan helyeken, hogy nagy haverok legyünk velük, meg a "Being an expat" dolog összehoz bennünket a külföldiekkel.
A mindennapokban brazilokkal dolgozunk, de estére meg is fájdul tőlük a fejem, és örülök, ha nem kell hallgatnom tovább, mit miért nem csináltak meg, mert dolgozni utálnak, kifogásokat keresni és felelősséget hárítani viszont nagyon szeretnek. Ennek ellenére lenne mit tanulnunk tőlük, hiszen szomorú embert még nem nagyon láttam ebben az országban, és idegeset is csak ritkán. Szerencsére a jókedv ragadós tud lenni, és néha nem is értem minek örülök, és miért mosolygok egyedül a kocsiban egy 3 órás dugóban ülve.
Rio és Sao Paulo majdnem olyan, mint Olaszországban észak és dél viszonya, csak itt kicsit élesebb a helyzet. Minden egyes alkalommal, amikor lehetőségem van átruccanni Rioba nagyokat mosolygok a taxisofőrökön. Sao Pauloban a Congonhas felé menet, amikor megkérdezik hova utazom, mindig végig kell hallgatom, hogy Rio nagyon veszélyes, senki nem dolgozik semmit, elviselhetetlenek az emberek, és egész nap csak a beachen lógnak. Amint odaérek a csodálatos városba és beszállok a taxiba kezdődik minden elölről és jogosan kapom a kommentet, miszerint a sofőr még az ellenségének sem kívánná, hogy Sao Pauloban éljen. Majd újra és újra meghallgatom, hogy a betondzsungel a világ egyik legcsúnyább és legveszélyesebb helye, és minden "paulista" barátságtalan. Ami igazából elég vicces megállapítás, mert magyarként néha nem tudok mit kezdeni a rögtöni ölelkezéssel és puszizkodással......persze mindez csak felszínes, de semmiképp sem barátságtalan.
Rio nem véletlenül szerepel rengeteg filmben, klipben, és nem véletlenül ad otthont olyan sztároknak, mint Monica Bellucci. Egyszerűen elmondhatatlanul gyönyörű, a hangulata magával ragadó, és hiába nem működik szinte semmi, itt ez senkit nem zavar, mert a látvány és az 500 ftos caipirinha kárpótol minden elszenvedett sérelemért, várakozásért és elrontott rendelésért. Minden alkalommal,amikor jöhetnek, még akkor is, ha reggeltől este 10ig dolgozom, hálát adok az égnek, hogy egy ilyen helyen lehetek. Minden hibája ellenére az egyik legjobb hely, ahol valaha jártam. Sao Pauloból kilépve néha nem csak azt érzem, hogy egy másik városba, vagy másik "országba" jöttem, hanem szinte azt, hogy egy másik bolygóra. Már a levegő és az óceán ami szinte a város minden részén ott van megédesítik a napot, és, hogy ismét a mellettem ülőt idézzem a repülőről "nagyon nehéz szomorkodni egy ilyen helyen". Mindez 40 percre onnan, ami talán az egyik legdurvább a világon, és jelenleg az ideiglenes otthonom.
Több, mint 4 hónap elteltével SPban már törzshelyeim is vannak, hiszen egy 12milliós, a külvárosokkal együtt egy 20 milliós helyen jól esik néha tudni, hogy léteznek ismerős arcok, és megismer a pincér. Mivel minden szombaton dolgozom, lehetőség eljárni inkább vagy vasárnap van, vagy erőn felül néha csütörtök éjjel. Igazi buliban kb 3szor voltam, de ennyiből is kiderült, hogy minden probléma ellenére a spi éjszakai élet bátran versenyre kelhet bármelyik híres nagyvárossal. Színes, változatos, laza és szórakoztató, szinte minden féle buli megtalalható, több tucatnyi zenei stílussal. Nyilván nem hagyható figyelmen kívül, hogy sehova nem érdemes életet kockáztatva gyalog menni, vagy idegenekkel egyedül maradni, de nagyon jókat lehet szórakozni, csak vigyázni kell. (Kép: egy igazi brazil slogan a kedvenc báromban)
Immár hagyománnyá vált, hogy vasárnap első étkezésként a Josephinbe megyünk egy salira és néha egy pohár pezsgőre is, amit vásárnaponként otthon is előszeretettel fogyasztok reggelire. A hely, olyan, mintha Párizs legelegánsabb negyedében lennénk, és az ide járó brazilok ebéd időben kisestélyiben isszák a caipirinhát, vagy a frissen facsart gyümölcsleveket. Amikor ott ülök eszembe se jut, hogy ez ugyanaz a város, ahol az ég se látszik a felhőkarcolóktól, és annak ellenére, hogy Brazília trópusi ország, még a nap se süt szinte soha szeretett metropoliszomban......
Mint szinte mindenhol, elegendő pénzzel és pozitív életszemlélettel fergetegesen érezhetjük magunkat, ezek hiányában azonban nem lehet könnyű, meg se próbálnám szívesen, így azonban örülök, hogy minden élmény az enyém marad, amit itt szerzek.
Ezeket a sorokat még mindig Rióból írom, ahol épp a reptér felé tartok, hogy egy nap rohanós kemény munka után visszatérjek 30. emeleti bérelt lakásokba, és folytassam azt az életet, amiről oly sokat álmodtam, mégse 100% shiny happy, mint ahogy esetleg kívülről látszik, mégis, ahogy már írtam boldog vagyok, hogy ezt az utat választottam, és mindenkinek csak ajánlani tudom, hogy ugorjon be a mély vízbe, amikor csak teheti.
A vicc az, hogy ahogy gépelek, a taxis épp azt kérdezgeti, hogy miért kell visszamennem arra a szörnyű helyre, miért nem mondom meg a főnökömnek, hogy az ő csodálatos városában szeretnék maradni "örökre", (mert egy igazi carioca még kilépni se nagyon akar szeretett államából, nemhogy máshol élni). Kezdem magam nagyon szerencsésnek érezni, mert a Copacabana Palace előtti piros lámpánál egy olyan kép tárul elém, ami semmihez sem fogható.
Remélem sokak kíváncsiságát kielégítettem. Egy hónap múlva igyekszem újra írni, kicsit konkrétabb élményekkel és részletesebben egy-egy témáról, hogy ne legyen ennyire általános a dolog.
Rio, 2013 június 18.
